Velencét a szerelem városának is hívják, de nekem a művészetek városát jelenti.
Mivel Rosolina Maren a Vittoria Camping 14 napig a bázisunk, úgy döntöttünk, hogy egy napot Velencében töltünk. Rosolina Mare utazás és rendezvényszervező csoportján keresztül bonyolítottuk le a kirándulást. Reggel 8 órakor a Piazza San Giorgion szálltunk fel egy turista buszra, mely fél órán belül elvitt minket Chioggia kikötőjébe, ahol a Rafaello Hajótársaság egyik hajója márt várta a csoportot, hogy továbbszállítson bennünket Velencébe, ami úgy 1 óra 15 percet vett igénybe.
Mivel a velencei kirándulást már hónapokkal ezelőtt elkezdtem szervezni, a jegyet is előre megvásároltam a Dózsa palotába, hogy elkerüljük a végtelen sorban állást. Ehhez ajánlom a GetYourGuide alkalmazást, amit azóta is rendszeresen használok jegy vásárlásra, de erről majd egy másik fejezetben írok.
A hajó a Szent Márk Térhez közeli Riva degli Schiavoni kikötőben horgonyzott le és 7 óránk volt a szabad programokhoz.
Első utunk a Dózse palotához vezetett, ahol az online jegy bemutatásával egy perc alatt a múzeumban voltunk. Bár bőven akadt nézelődő, nem kellett lökdösődni és a látvány… Aki teheti kérem látogassa meg!
A 14. században gótikus stílusban készült az építmény, mely elsősorban a középkori Velencei Köztársaság hivatalainak adott otthont, másodsorban volt csak a dózsék rezidenciája. A múzeumba belépve végigmegyünk az arany lépcsőkön, majd a dózsék magánlakosztályai és a Filozófusok terme következik. A harmadik emeleten a Szenátus Terme található, majd fegyvertár, leginkább 16-17. századi fegyverekkel, vértekkel. A fegyvertárból ismét lefele vezet utunk a Nagytanács Termébe, egy szűk folyosón át elérjük a Sóhajok hídját, a börtönt és a Bírói Testület Termét, a kínzókamrát és végül a belső udvarra érkezve a kijárathoz vezet utunk. Ebből a rövid és tömör felsorolásból nem tudom átadni a Kedves Olvasónak azt az érzést, ami hatalmába kerített az épületben. Lélegzetelállító Tintoretto Paradicsoma, de láthatók többet között Bosch és Tiepolo festményei. Áthaladva a Sóhajok hídján a szűk és sötét folyosókon, bepillantva a rideg börtöncellákba szinte halljuk a rabok kínkeserves fohászait.
A Dózse palotát elhagyva a nyüzsgő, de annál hangulatosabb sikátorokon át eljutottunk a Rialtó-hídig, megállva a csodás Canale Gande partján. Természetesen nem maradt el a szuvenírnek szánt muránói üveg és a spagetti sült tintahalkarikákkal.
Megállva a Szent Márk tér kellős közepén és körbetekintve a középkori Velence tárul elénk a Szent Márk - székesegyház homlokzatán a négy bronz lóval, Campanile a harangtorony, a két gránit oszlop Marco és Todaro, és a Nemzeti Archeológiai Múzeummal.
Egy Kosztolányi idézettel búcsúzom: „A Sóhajok hídjáról egy sebhelyes arcú, deres férfi bámulta a lagúna sekély vizét. – Most akár örökre is itt maradnék… – mondotta halkan, olyan csendesen, hogy talán maga is alig hallotta. Az a hang fátyolos és fáradt volt. A zárt ablakokon át búsan vergődött ki a fakó vizekre, és meghalt a piszkos tengeren.”
